Csenge

 

Kevés dolog tesz annyira boldoggá, mint egy jól sikerült fotósorozat. Amikor úgy fekszem este az ágyba, hogy elértem a reggel kitűzött célt, készítettem valamit, ami maradandó. Viszont ez az érzés hamar elillan; jön egy új cél, egy újabb kihívás, amit teljesíteni kell. Úgy érzem ez jellemez minket leginkább manapság: jönnek-mennek a megoldandó problémák, az elérendő célok és egyre kevesebb időt adunk magunknak, hogy megéljük a sikerélményt.

Mélyen talán ettől a gondolattól vezérelve döntöttem úgy, hogy készítek egy sorozatot Cseniről, egyetlen tekercs filmre. Elsősorban persze a kihívás vonzott, hogy a tekercs összes képe a lehető legszebb legyen, miközben egy harmonikus egészet alkotnak, egy hús-vér fotósorozatot. 

És a fotózás olyan volt, mint még soha. Lelassultunk, ott voltunk a pillanatban és tudtuk mit szeretnénk kihozni minden egyes képkockából. A gép akkor kattant, amikor minden összeállt és úgy értem haza, hogy éreztem, valami különlegeset hoztunk létre. De nem tudtam biztosan. Másnap felkeltem és az ablaknál állva forgattam a kezemben a filmtekercset; próbáltam elképzelni minden egyes képkockát. Vajon úgy sikerült, ahogy akartam? Vajon jók lesznek a fények, a kompozíciók? Elrohantam a laborba, aztán hazamentem és vártam. Nem akartam új projekteken gondolkozni, nem volt kedvem fotókat nézegetni, inspirációkat keresni. Este úgy feküdtem le, hogy másnap végre megtudom, milyen lett.

Harmadnapra elkészült a labor. Átvilágítóra raktam és végignéztem. Gyönyörű! Jók a tónusok, a kompozíciók! Éjszakába nyúlóan szkenneltem, aztán addig néztem a képeket, amíg le nem csukódott a szemem. Már nem csak éreztem, hogy jól sikerült, láttam is.

A fotókat Canon AE-1-el készítettem, Fuji filmre.

- Balázs

 
 
151222_7-IMG_20150929_0015(0)_resize.jpg
 
 
150930_10-IMG_20150929_0006(0)_resize.jpg